Szerelmes voltam egyszer régen,
angyalokat hittem fenn az égben.
Reménykedve vártam minden napot,
de az élet rajtam csak sebeket hagyott!

Tiszta szívvel jöttem én a világra
nem gondoltam akkor még a magányra.
Hittem én a sok buta szónak,
hogy jó életük lesz majd a jóknak.

Sosem néztem saját gondom, bajom,
hisz segítségem másoknak adhatom.
S önzetlenül tettem mindezt máig,
de mától az élet pokollá válik!

Tiszta szivem elhalványult végleg,
nem látja már kapuját az égnek.
Nem is lát már csillagot az égen
minden öröm halálmágján égjen!

Itt lebeg a végzet fölöttem
azt súgja: "ma csak érted jöttem".
S míg rámhelyezi a végzet első jelét
kicsorduló vércseppek borítják a kezét.

Fáradt lelkem nem tud ellenállni
jobb is lesz már gonosszá vállni!
Könnyebb lesz az élet gonosz szemmel,
s nem lesz már a földön boldog ember.

Mert én vagyok az utolsó, ki szeret,
de összetörték e törékeny szivet!
S a kőszív mélyén csak gonoszság lángol,
mely a szeretet síremlékén táncol.